Prológus - ,,A rabja vagyok..."

Sziasztok, manók!

Ez lenne a You are mine prológusa, ami elég rövid és fura, de remélem ennek ellenére tetszik. A prológus jelenidőben íródott, de a többi fejezet múltidőben fog. Gondoltam ez hatásosabb lesz. :D Remélem azt értem el, amit szeretem volna.

Ahogy a Színjátéknak, úgy ennek a blognak is előre írom a részeit - nem az összeset, de min. 10 részt illene. Aztán majd jönnek a részek, ahogy jönnek. :) Tudjátok, hogy nem csak tőlem függ. ;)

Kellemes olvasást kívánok!

Lexa

Akárhányszor megérint én megremegek, nem tudom ez undor? Lassan mást érzek a fel-feltörő hányinger helyett. Bizsereg a gyomrom, de nem a hányingertől, ez olyan kellemes érzés. Befolyásolja az érzelmeim, befolyásolja a döntéseim, fogva tart.

A hideg kék szemei megbabonáznak, mikor válaszolni kéne csak dadogok. Megint elkap a bizsergés, minden testrészem kellemesen bizsereg. Lehajtom a fejem, a fogva tartóm csak néz, majd sóhajtva állam alá nyúl és felemeli a fejem. Vágytól csillogó szemeibe nézek, vészjóslón mosolyog. Elrántom a fejem, ő pedig elhúzza a kezét, végül nagyot sóhajtva elsétál tőlem. Idegesen a hideg, mocskos betont kémlelem, beszél hozzám, de nem figyelek rá. Miért tenném? Nem befolyásolhat kedves szavakkal! De… Mégis befolyásol. Az első pillanattól kezdve.

Nevemen szólít, a szívem félrever, nagyot nyelek. Túl durván szólt, ez nem jelent jót. Ritkán szól így. Megint ivott… - Állapítom meg magamban. Elrablóm le-fel járkál a picike pincében, hallom, de nem látom őt, nem akarom felemelni a fejem. Nem akarom látni a gyönyörű, kék szempárt. Helyette a kötelet birizgálom, ami már véresre dörzsölte a csuklóm. Lassan a kötél a sebembe nő, de nem számít. Addig jó, még csöndben vagyok. Megmozdítom csuklóm, a kötél ismét csíp, mar, felszisszenek. Összeszorítom fogaim, nehogy idelépjen és megkérdezze mi bajom. Ivott, most labilis. Nem lenne túl bölcs döntés magamra haragítani, így csak ülök és tűröm a lüktető fájdalmat. Mi mást tehetnék? Egy hideg és mocskos oszlophoz vagyok kötve, mozdulni nem tudok, legfeljebb a lábaimat, de lassan itt az este, azt is lekötözik.

A férfi idegesen ordibál, de nem értem miről beszél, más nyelven kiabál, vagy csak én nem figyelek. Lehet csak az én agyamban folynak össze a betűk. Érthetetlen szavak csúsznak ki a száján, ennyire részeg lenne? De hát stabilan állt előttem. Lehet csak szívott. De miért tette volna? Nem drogozik, nem olyannak tűnik. De ki tudja? Nem tűnt ilyennek, most mégis itt ülök a pincéjében megkötözve, megverve, éheztetve. Ki tudja hány hét szaladt már el a fejünk fölött, mégsem keres senki. Hogy tudott így elrejteni?

Megint hozzám szól, de nem reagálok. Nagyot sóhajt, majd ismét lépteket hallok, de ezúttal mögülem. Megérzem selymes kezét az enyémen, hosszú, vékony ujjai a kötélen ügyködnek. Érzem, ahogy a kötél lazul, megvárom még eloldoz. Szétrántom kezeim, a kötél elenged, én pedig rögtön felpattanok és nem foglalkozva az erős zsibbadással, ami az egész testemet kínozza a hatalmas vasajtóhoz rohanok. Rángatom a kilincset, de az nem nyílik. Ijedten sikítok fel, majd teljes erőmből az ajtóra csapok. Hallom, ahogy fogva tartóm közelít, megpördülök. Az arcát még most sem látom, több hét elteltével sem, de csillogó szemeit tökéletesen látom, ahogy gúnyos mosolyát is.

− Hiába próbálkozol, édes – kuncog fel, majd felém lépdel. Az ajtónak vágom hátam, próbálok minél jobban hozzátapadni. A férfi hozzámér, megérzem mámorító, alkoholos illatát, felsóhajtok. Szívem hevesen ver, de a testem menekülne. Oldalra lépnék, de két keze fogva tart, még teste is nekem feszül. Vodkaszagú lehelete arcomnak csapódik, rögtön oldalra fordítom fejem. Fülem mögé settenkedik, majd csókot nyom oda - , nem engedlek el! Te az enyém vagy, az én rabom…