Sziasztok, manók!
Ez lenne a You are mine prológusa, ami elég rövid és fura, de remélem ennek ellenére tetszik. A prológus jelenidőben íródott, de a többi fejezet múltidőben fog. Gondoltam ez hatásosabb lesz. :D Remélem azt értem el, amit szeretem volna.
Ahogy a Színjátéknak, úgy ennek a blognak is előre írom a részeit - nem az összeset, de min. 10 részt illene. Aztán majd jönnek a részek, ahogy jönnek. :) Tudjátok, hogy nem csak tőlem függ. ;)
Kellemes olvasást kívánok!
Lexa
Akárhányszor
megérint én megremegek, nem tudom ez undor? Lassan mást érzek a fel-feltörő
hányinger helyett. Bizsereg a gyomrom, de nem a hányingertől, ez olyan kellemes
érzés. Befolyásolja az érzelmeim, befolyásolja a döntéseim, fogva tart.
A hideg kék
szemei megbabonáznak, mikor válaszolni kéne csak dadogok. Megint elkap a
bizsergés, minden testrészem kellemesen bizsereg. Lehajtom a fejem, a fogva tartóm
csak néz, majd sóhajtva állam alá nyúl és felemeli a fejem. Vágytól csillogó
szemeibe nézek, vészjóslón mosolyog. Elrántom a fejem, ő pedig elhúzza a kezét,
végül nagyot sóhajtva elsétál tőlem. Idegesen a hideg, mocskos betont kémlelem,
beszél hozzám, de nem figyelek rá. Miért tenném? Nem befolyásolhat kedves
szavakkal! De… Mégis befolyásol. Az első pillanattól kezdve.
Nevemen
szólít, a szívem félrever, nagyot nyelek. Túl durván szólt, ez nem jelent jót.
Ritkán szól így. Megint ivott… - Állapítom
meg magamban. Elrablóm le-fel járkál a picike pincében, hallom, de nem látom
őt, nem akarom felemelni a fejem. Nem akarom látni a gyönyörű, kék szempárt.
Helyette a kötelet birizgálom, ami már véresre dörzsölte a csuklóm. Lassan a
kötél a sebembe nő, de nem számít. Addig jó, még csöndben vagyok. Megmozdítom
csuklóm, a kötél ismét csíp, mar, felszisszenek. Összeszorítom fogaim, nehogy
idelépjen és megkérdezze mi bajom. Ivott, most labilis. Nem lenne túl bölcs
döntés magamra haragítani, így csak ülök és tűröm a lüktető fájdalmat. Mi mást
tehetnék? Egy hideg és mocskos oszlophoz vagyok kötve, mozdulni nem tudok,
legfeljebb a lábaimat, de lassan itt az este, azt is lekötözik.
A férfi
idegesen ordibál, de nem értem miről beszél, más nyelven kiabál, vagy csak
én nem figyelek. Lehet csak az én agyamban folynak össze a betűk. Érthetetlen
szavak csúsznak ki a száján, ennyire részeg lenne? De hát stabilan állt
előttem. Lehet csak szívott. De miért tette volna? Nem drogozik, nem olyannak
tűnik. De ki tudja? Nem tűnt ilyennek, most mégis itt ülök a pincéjében
megkötözve, megverve, éheztetve. Ki tudja hány hét szaladt már el a fejünk
fölött, mégsem keres senki. Hogy tudott így elrejteni?
Megint
hozzám szól, de nem reagálok. Nagyot sóhajt, majd ismét lépteket hallok, de
ezúttal mögülem. Megérzem selymes kezét az enyémen, hosszú, vékony ujjai a
kötélen ügyködnek. Érzem, ahogy a kötél lazul, megvárom még eloldoz. Szétrántom
kezeim, a kötél elenged, én pedig rögtön felpattanok és nem foglalkozva az erős
zsibbadással, ami az egész testemet kínozza a hatalmas vasajtóhoz rohanok.
Rángatom a kilincset, de az nem nyílik. Ijedten sikítok fel, majd teljes
erőmből az ajtóra csapok. Hallom, ahogy fogva tartóm közelít, megpördülök. Az
arcát még most sem látom, több hét elteltével sem, de csillogó szemeit tökéletesen
látom, ahogy gúnyos mosolyát is.
− Hiába
próbálkozol, édes – kuncog fel, majd felém lépdel. Az ajtónak
vágom hátam, próbálok minél jobban hozzátapadni. A férfi hozzámér, megérzem
mámorító, alkoholos illatát, felsóhajtok. Szívem hevesen ver, de a testem
menekülne. Oldalra lépnék, de két keze fogva tart, még teste is nekem feszül.
Vodkaszagú lehelete arcomnak csapódik, rögtön oldalra fordítom fejem. Fülem
mögé settenkedik, majd csókot nyom oda - , nem engedlek el! Te az enyém vagy,
az én rabom…